A nevem Dóra, és két kisgyermekem van – a kisebbik, Zalán, négyéves. Nem autista, nincs diagnózisa, és mégis... valahogy mindig „kicsit más” volt. Csendesebb, érzékenyebb, sokáig szinte alig hallottuk a hangját. A család, az óvoda, még a gyerekorvos is azt mondta: „Majd beindul.”
De én éreztem, hogy ez nem az a fajta csend. Nem a félénk gyerek csendje, hanem valami más. Egy fal – közte és a világ között.
Anyai megérzés – a legfontosabb iránytű
Sokszor éreztem magam túl aggódónak. Néztem, ahogy más gyerekek fecsegnek, szerepjátékokat játszanak, énekelnek – Zalán pedig inkább elvonult, rendezgette az autóit, és csak magában mormolt.
Volt nyelvi megértés, de alig volt kifejező beszéd. Próbáltunk beszélgetni vele, mesét olvasni, dalolni – ő pedig csak nézett ránk nagy szemekkel, és elfordult.
„Lehet, hogy ez csak az ő útja”
Egy barátnőm mondta ezt egy séta során, miközben Zalán halkan, de látható érdeklődéssel figyelte a faleveleket. És tényleg – talán csak más úton jár.
Elkezdtem utánaolvasni, beszéltem egy logopédussal, aki megnyugtatott: sok gyereknél csak később indul be a beszéd, de az aktív bevonódás, a közös figyelem és a játékos szókincsbővítés segíthet.
Ekkor találtam rá a KinderSpeech™ játékra.
A játék, ami végre nem kérdez vissza
Amit elsőre szerettem benne: nem kellett „megtanítani”. Nem kért válaszokat, nem vizsgáztatott. Csak mutatott – és mondta. Egy képet. Egy szót. Egy hangot.
Zalán először csak nézte, mint egy mesekönyvet. Aztán jött a kíváncsiság. Kiválasztotta a „vonat” kártyát. Megnyomta. Meghallotta. És újra. Aztán „kutya”. Aztán „víz”.
Nem szólt. De figyelt. A kezében volt az irányítás – és ez felszabadította.
A szavak nem mindig a szájból jönnek
Körülbelül egy hét után történt először, hogy a „labda” szóra odagurította felém az egyik játékát. A következő nap megpróbálta utánozni: „ba...”.
Ez nem volt csoda. Nem volt áttörés. De számomra mégis az volt. Mert nem én kértem tőle. Ő akarta. Ő próbálta.
A haladás csendes lépései
Minden nap csak pár percet töltöttünk vele. Volt, hogy csak egy kártyát hallgatott meg újra meg újra. Volt, hogy egyet sem. De ott voltunk. Együtt. Nem azért, hogy tanítsuk – hanem hogy kapcsolódjunk.
És a kapcsolódásból lassan szavak lettek. Nem tökéletesek, nem folyamatosak – de tőle jövők. Saját kezdeményezésből. Saját ritmusban.
Mit tanított nekem ez az időszak?
Hogy a legfontosabb nem a „siker”, hanem a figyelem. Hogy nem minden fejlődés hangos. És hogy a szülői bizalom, a nyitottság és a türelem sokszor többet ér, mint a legprofibb tanács.
KinderSpeech™ nem ígért semmit. Nem mondta, hogy „megtanít beszélni”. De adott egy lehetőséget – játékosan, képernyő nélkül, önállóan kezelhető módon.
Ez a lehetőség pedig elég volt ahhoz, hogy Zalán lassan megnyíljon.
Ha te is hasonlót élsz át – ne siess. Ne hasonlítgass. Csak figyelj. És játsszatok. Néha ennyi is elég.
👉 Nézd meg a játékot, ami nálunk fordulópontot hozott: Kinderspeech.hu