Sokan ezt nyugalomnak látták. Én viszont egyre inkább azt éreztem, hogy inkább eltűnik a saját világában.

A beszéde lassan indult. Kevés szót használt, ritkán mesélt, és ha nem értettem, mit szeretne, dühös lett. Nem hisztis volt, inkább frusztrált. Mintha nem találná a szavakat, amikkel elmondhatná, mi zajlik benne.

Amikor szóba hoztam, mindenki megnyugtatott. Azt mondták, túl sokat aggódom. Majd az óvodában felzárkózik. Majd az iskola megoldja. Majd kinövi.

De bennem ott volt a kérdés: mi van, ha nem?

Elkezdtem utánanézni annak, hogyan fejlődik a figyelem és a beszéd kisgyermekkorban. Minél többet olvastam, annál világosabb lett, hogy az első évek nem pótolhatók. A fókusz, az önszabályozás és a beszéd nem egyik napról a másikra alakul ki. Ezeket tanulni kell. Gyakorolni. Minden egyes nap.

A telefon kényelmes megoldás volt. Csend lett tőle. De közben azt vettem észre, hogy egyre nehezebben kapcsolódik hozzám. Ha elvettem, nyugtalan lett. Ha kérdeztem, nem válaszolt. Mintha nem tanulta volna meg, hogy a szavak működnek.

Egy ponton eldöntöttem, hogy nem várok tovább. Nem akartam megijedni egy diagnózistól évekkel később, amikor már sokkal nehezebb segíteni. Valami olyat kerestem, ami nem nyomás, nem fejlesztőóra, nem „tanulás”, hanem játék. De közben mégis épít.