A szombat délelőtt, amikor rájöttem, hogy baj van
Andi vagyok, 32 éves, két fiú anyukája. A kisebbik, Bendi, most múlt 2 és fél éves.
Minden szombaton ugyanaz a rutin: reggeli, aztán irány a játszótér.
Azon a szombaton is ott ültem a padon egy kávéval. Hallgattam a gyerekzsivajt körülöttem.
"Anyaaa, nézd!" "Én is akarom!" "Nem adom, az enyém!"
Teljes mondatok. Mindenhonnan. Kétévesek szájából.
Aztán Bendi odafutott hozzám. Rángatta a kezem. A hinta felé mutatott. Nyöszörgött.
Egyetlen szót sem mondott.
Mellette ott állt egy másik kisfiú - talán 2 hónappal fiatalabb nála -, aki épp azt magyarázta az anyukájának, hogy "most csúszdázni szeretnék, mert a hinta unalmas."
A másik anyuka rám mosolygott.
És abban a mosolyban volt valami, amit soha nem fogok elfelejteni.
Nem rosszindulat. Valami rosszabb. Sajnálat.