A várólista 6 hónap volt. Könyörögtem. Sírtam. Fizettem egy magánlogopédust, hogy be tudjak jutni 2 hét alatt.
A logopédusnő, Zsuzsa, 22 éve csinálja ezt. Megnézte Benjámint, aztán rám nézett.
Amit mondott, az minden addigi kutatásomnak ellentmondott.
"Kriszti – mondta – a legtöbb szülő, aki ovi előtt hozza a gyereket, nem azért van bajban, mert kevés szót tud. Hanem mert rossz szavakat tanított. Színek. Állatok. Gyümölcsök. Betűk. Aranyos dolgok az Instagrammra."
Lehajolt. "De egy 3 éves ovis egy dolgot kell, hogy tudjon mondani, hogy túléljen: 'Segíts, kérlek.' Hogy hívják a testrészeket. Hogy fejezze ki az érzéseit. Hogy kérjen enni, inni, wc-t. És senki nem tanítja ezeket a szavakat először."
Megdöbbentem.
Végignéztem minden szókártyát, amit Benjáminnak vettem. Tele voltak piros almával, sárga banánnal, zebrával, oroszlánnal.
Egyikben sem volt benne, hogy "pisil." Egyikben sem volt benne, hogy "fáj." Egyikben sem volt benne, hogy "félek."
6 hónapon át tanítottam Benjáminnak azokat a szavakat, amiktől aranyos lesz – de nem azokat, amiktől biztonságban van.