A rendelő, ahol a szívem összetört
Csütörtök délután. Várólista: 5 hónap. Végre bejutottunk.
Máté, a 2 éves 4 hónapos kisfiam, 8 szót mondott. Anya. Apa. Tá. Au. Né. Nem. Igen. És egy furcsa "brrr" zaj a YouTube-ról.
A logopédus 20 percig figyelte, ahogy játszik. Aztán letette a tollat, és rám nézett.
"Anyuka, mondjon valamit őszintén. Napi mennyi időt tölt a gyerek telefonnal?"
Elpirultam. "Reggel, amíg öltözöm... ebédnél, hogy egyen... este, amíg főzök..."
"Összesen?"
"Talán 3 óra?"
Ő bólintott. Nem ítélkezően. De komolyan.
"Máté nem beteg. Máté normális gyerek. De az agya most nem azt tanulja, amit kellene. Nem a gyerek hibája. A telefon az."
Aznap este a kocsiban zokogtam. Nem azért, mert rossz anya voltam. Hanem mert először értettem meg, mi történik a gyerekemmel - és hogy meg lehet változtatni.